Sokan úgy vélik, hogy szülőkről leválni, annyit jelent,
elköltözni tőlük, önállóvá válni…
He….he….tévedés! A
leválás folyamata hosszú és sokszor a halállal sem ér véget. Biztosan történt
már veletek olyasmi, hogy találkoztatok a szülőkkel, beszéltetek telefonon
velük, mondtak olyasmit, amitől felment az agyvizetek és lecsaptátok a telefont
azzal a mondattal: Majd legközelebb karácsonykor hívlak. És ezek után fogod
magad, és dühösen belerúgsz a székbe, macskába vagy ráordibálsz a gyerekre aki
nyugodtan játszik. Mi történik veled? Az hogy még mindig ki tudnak borítani a
szülők pedig lehet elmúltál már 40 is. Az életük, a felfogásuk és az a
folytonos kényszerük, hogy beleavatkozzanak az életedbe, mondván, hogy nem
értesz hozzá, még mindig az ő gyerekük vagy, csak zálogba adtak a feleségednek,
és különben is, a te tulajdonuk vagy, és különben is sokkal okosabbak,
tisztelned kell őket!
Vannak, akik
visszavágnak, vannak akik hallgatnak, vannak akik érzelmi zsarolás áldozatává
válnak. Te közlöd, hogy ez a te életed, és ne szóljanak bele, erre ők, jól van
fiam, amikor szükséged lesz a segítségemre én is így fogok reagálni…bla…bla…
Ismerős? Az egyik jó barátom, amikor látta milyen állapotba kerülök az
anyámmal való beszélgetés után, közölte velem, hogy tegyem amit ő: Igen
anyukám, úgy van anyukám, bocsi de lemerül a telefonom, Szia!….:) És aztán
csináld úgy a dolgokat ahogy te akarod. Erre közöltem vele, hogy azt próbálnám
meg, hogy miközben anyám mossa a fejem én nyomjam ki a telefont….világvége.
Mondtam neki, hogy nem ismeri az anyámat, erre ő, hogy én sem az övét!
Dr. Csernus szerint a
megoldás az érzelmi leválás és a felelősségvállalás. Tudatosítás abban, hogy én
ÉN vagyok, ez az én életem, ők nem az én életemet élik és én sem az övékét.
Felelősséget vállalni a tetteinkért, és nem rohangálni hozzájuk minden
kiborulással, hogy azután azt hallgassuk: Én megmondtam!
Nagyon nehéz, kemény,
tudatos munka, viszont megvan az eredménye. A szülőkkel való békés, szeretet
teljes kapcsolat. Önismeret hiánya nélkül nem megy. Érdemes felkutatni azt,
hogy mire és hogyan reagálunk így? Azért van ez, mert én magam is ilyen vagyok,
és fáj, hogy tükröt tartanak, hogy annak ellenére, hogy megfogadtam soha nem
leszek olyan mint ők mégis olyan lettem?
Akár hisszük, akár
nem, a szüleinket mi választjuk! Mi választjuk, azt kihez születünk le, és ott
ahol ezt mi eldöntöttük, nagyon jól tudtuk miért éppen ők a megfelelő alanyok
mindahhoz, amit meg kell tanulnunk és tapasztalnunk a földi életünkben.
Mert akármennyire is
megfeszülünk, hogy ne legyünk olyanok, mint ők mégis megtörténik…hozott
mintákból dolgozunk….ezt láttuk…és a nagy ellenállásban lassan beigazolódnak a
félelmeink. Mert nem oldottuk meg az ellentétet, a dühöt és a
sértettséget, csak arrébb toltuk, az felhalmozódik, és az évi egyszeri kötelező
látogatásnál úgyis kirobban. Néha jót tesz a távolság. A tiszteletet távolról
is meg lehet adni, a szemrehányásokat nem vagyunk kötelesek hallgatni. Érdemes
önvizsgálatot tartani és akár egy kötelékmegszakító meditációval elszakítani a
kóros kötelékeket, ezután garantálom minden jobb lesz, kipróbáltam. A
szeretet kötelékei ezáltal nem szakadnak el, de minden más ami nem való a
szülő-gyermek kapcsolatban feloldódik. Beszélni is lehet a problémákról a
szülőkkel, általában ritkán hoznak ezek eredmény, mert generációs
különbségekről van szó. Meg kell tanulnunk, nem azonosulni, nem beleélni magunkat
a szüleinkkel való konfliktusba, csak empátiát gyakorolni irántuk, és
megbocsájtást az elkövetett dolgaikért.
Hiszen ők is emberek,
nem tökéletesek, esendőek is ahogyan mi vagyunk, ezért nincs jogunk ítélkezni
fölöttük, és azt sem várhatjuk el, hogy megváltozzanak, inkább változzunk mi,
és gyógyítsuk meg magunkban azt a részt ami fájdalmat okoz nekünk velük
kapcsolatban: Sajnálom, Kérlek Bocsáss meg, Szeretlek, Köszönöm :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése